Mikor kilépett a kapun álmos, prérifarkas szemekkel, semmi kétségem nem volt afelől, hogy sosem látom többé viszont.
Az irgalmatlan hó alatt tűztáncot jártak a nyárfák, fázós denevérujjakkal ölelték a deret, pocskondiázva letűnt nyarak izzadt kábulatát. Én is fáztam, nem volt mit tennem, testemben jégbuborékokat fújt a magány, mely hirtelen rám szakadt, mint setét éjjelen az alamuszi hold fénye.Vágtáztak agyamban a képek, mint mozgólépcsőn a bambuszrügyek, melyek lopva kiugrottak Manci néni bevásárlókosarából, mintha világot akarnának látni, és csak fáradtan koppannak a gumin, mintha életük első táncát lejtenék, csillagvigadalomban.
Szomorú éledés rázta meg a szívemet, mint tompa ketyegésű óra zakatolt a sötét veremben, nem volt kiút. Fogvacogtatva kértem kiflit a sarki árustól, aki még ez esti troli trappoló zaján merengett, s hozzátette elmenőben: - Idén a kifli is drága, - mintha azt mondaná - a só, a tengelici só, mit iszapkeverővel hoztak felszínre 72-ben, az a hegyikristályos csodaszérum mely átjárja a kiflit, horribilis összegért csapódott ki, mintegy 2 év alatt. Életfunkciókat segíti, javítja az emésztést, ...
- Álmodozás ellen nem segít? - Nem... - elmélázva nézett rám. - Hát maga is?Menjen, odaadom feléért.
Otthon jégverem magányomban számoltam a lépéseket, melyeket a szomszéd kisgyerekek koppantanak,táncolós cipőben. Szép taktus volt, de ködös.
Agyaggalambokat lövök! - kiáltottam, mintegy magamnak, s csak kifelé menet jöttem rá, tél van, sehol a helyem, nem találom, akárcsak kabátomat.
Izzott a hó alatt a város, mint pukkanó kenyér vagy mint őzgidalégzés.
Most vagy én hallucinálok, vagy nimfaösvényeken bolyonganak a lázálmos manók.
Koppant az ajtóm, és mikor fáradtan kivánszorogtam, viszolyogva magamtól és életkedvemtől,mely elhagyni látszott,csüggedt kulcsforgatással nyitottam ki barlangom ajtaját, és ott állt Ő.
Talpig felöltözve, toprongyosan, árván. Szívemet melengette ez a kép,szerettem volna átölelni és némává tenni,sötét alagútjáróvá elemlámpa nélkül, világtalan szeretettel, hogy csak én kelljek neki,senki más,soha.
- Megvertek... - mondta és rágyújtott. A gomolygó homályban alig ismertem rá,most láttam, vérzik.
- Begyógyítalak, nem lesz már álmodozásod nélkülem, sem nem nappalod, hunyorgó nappal, sem éjjeled,toroksajdító széllel - és bekötöztem.
Ott állt, és nézett, szeme odújából, mélységesen, és barázdált szívemben halkat lélegzett a remény, és suhant körbe körbe, de nem szóltam többet. Fáztam.
- Kiflit? - kérdeztem - hátha szemmelverésre is jó, mert csak a szem tud így elbánni valakivel - mondtam - és az erőspaprika.
Azóta Nemcsakváros az otthona, és nekem meg ő az otthonom, kulcsom is van, egy a fejéhez, egy a szívéhez. Néha egyik sem forog, de akkor épp alszik, mint dermedt falevél, és én is alszom rajta, mint didergő rókabogár.
2011. október