FOGROMÁNC
Vodovszkij Vendel vagyok, szumma kum laude fogdoktor. A jobb, lelkiismeretesebb fajtából. Praktizálásom immár negyed évszázada zavartalan.
Eme jubiléum alkalmából egyfajta retrospektív fognaplót állítok össze, megosztva tapasztalataimat szakmatársaimmal.
Sok eset látott napvilágot rendelőmben, fogkőpótlás garmadával, fogkőtelenítés, szabályozás, megszámlálhatatlan mennyiségben, de ilyen orvosi eset, melyről bejegyzésem szól, csak egyszer fordult elő velem.
Kezdem mindjárt az elejéről. Pacientúrám változatos, az épp fogzó csecsemőtől a matuzsálemig jönnek hozzám betegek, mondandójukat bő lére eresztve.
Ez a beszéltetés nálam egyfajta stresszkezelési módszer, a mondandó többnyire a legkevésbé sem érdekelt, hanem beszéd közben végig a fogazatot figyelem, s minél hevesebb gesztikulációval járt az aktuális mondandó, annál biztosabb diagnózist adtam betegem előreharapásáról, vagy beteges ínysorvadásáról, mert hiába a krésre kitátott száj, mert az félelmében igyekszik a legjobb színben feltűnni, ez pedig nem jó a megfigyelő szempontjából. Aztán ha eleget informálódtam vizuálisan, a legváratlanabb pillanatban beadtam az érzéstelenítő injekciót, és munkához láttam alélt paciensemen.
Így esett, hogy aznapi maratoni betegkezelésem végéhez közeledtem, mikoris utolsó vendégemet konferálták be.: Egy igen impozáns hölgy személyében.
Csöppet sem volt barátságos hangulatban, pedig betegeim félelemfaktora általában hirtelen felvett jómodort szokott indukálni, de ő más volt. Egyszerűen nem volt hajlandó beszélni, csak nézett rám, elsápadva, könnyes szemekkel. Hosszas unszolásomra sem volt hajlandó egy tapodtat sem beszélni, konok hallgatását csak sírása törte meg, és egyetlen szó: „fogrománc”.
-Hogyan, kérem? - csattantam fel e dilettáns kifejezésre, és el is ámultam a nő kétségtelenül éles fantáziáján. Egyre csak ezt a fura kifejezést ismételgette, és semmiféle együttműködésre nem volt hajlandó. Altatógázzal hatástalanítottam, és végre belenézhettem a szájába.
Első blikkre mindent rendben találtam, ám hirtelen megállt a szemem egy gyanús momentumon: Két fog elöl jól láthatóan összenőtt, összekulcsolódott, hogy is mondjam, egymásra tekeredett! Igen! Ez furcsa jelenség, gondoltam, azonnali szétválasztás javasolt, az átszuvasítás veszélye miatt..
-Szikét!- mondtam, és valóságos szájsebészeti biennáléba kezdtem, a nővér asszisztens alig győzte adogatni az implantátumokat, tubusokat, fejvesztve.
Végül két gézlappal kitömködtem a mesterségesen képzett rést, ezzel végleg elválasztva a „ szerelmeseket”, ha szabad e kifejezéssel élnem, s elégedetten hátradőltem. Paciensem már épp ébredezni kezdett, s könnyes szemmel tudakolta állapotát.
-Az Ön esete valóban egyedi, ilyesfajta tüneteggyüttest még nem diagnosztizáltam, mióta áll fenn?
-Egy hónapja…-rebegte.
-Sziámi fogszindrómának nevezem el, -mondtam mintegy magamnak, s már gondolatban láttam is nevemet a Fogorvosi Szemle főcímrovatában, mint Prima Primissimo díjast, majd mint főelőadó díszvendéget a xx. Yorksheeri Fogkonferencián.
-Véget vetett e bűnös kapcsolódásnak? –kérdezte a Mádám reménykedve.
-Elszeparáltam a két érintett felet, 2 nap múlva kontroll, de elmondaná, kérem, hogy történhetett?
-Csak... arra emlékszem, hogy egy nap mikor épp szokásos testtudat építő jógagyakorlataimat végeztem, karmaoldó mantrákat mormolva, egyszercsak fura érzésem támadt. Este pedig fogmosás közben észre vettem, itt valami nem stimmel!A fogselyem elszakadt! Lehetetlen volt betuszakolni a szokott helyre, s akkor láttam meg, mi a tényállás.
A nő utasításomra megkönnyebbülten távozott, s vaskos bankókkal jutalmazta erőfeszítésemet.
Ám nem telt el két nap, de még egy se, mikor délután fogvacogva telefonált:
-Ezek újrakezdték! Érzem! Valóságos orálorgia folyik a számban!
-Ez példátlan…holnap reggel keressen fel!
Meg is jelent, az előírtnál korábban, konkrétan hajnali hétkor már az ajtóm előtt várt, félholtan.
-Már enni sem tudok! -jajongta.- Ez már a vég!
Belenéztem a szájába, s valóban, leírhatatlan volt a látvány! Több fogpár alakult tegnap óta, s az ominózus első pár is visszatekeredett egymásra, elemi erővel.
-Sajnálom, az egyiket akkor ki kell húznom!- közöltem dühösen. –Ez már természetfeletti!
-De…kérem, ne húzza ki, hogy lesz akkor tovább?
-Rendben, megpróbálkozhatok fogátültetéssel…
Ismét altatás következett, és maratoni munka. A bal hátsó hatost kicseréltem a jobb ötösre, és így tovább, szisztematikusan megbontva a párokat, könyörtelenül. Egyszóval véget vetettem e komédiának.
A több órás műtét, bár esztétikailag kifogásolható volt, célját elérte, reményeim szerint.
A hölgy viszont felébredve nem akart távozni.
-Kérem, itt aludhatnék a rendelőben? –kérdezte sajgó szájbelsővel –Nem bírnék egyedül maradni! Ez…valóságos…lázadás!
Határtalan empátiám ismét felülkerekedett (no meg jövendőbeli sikereim és hírnevem reménye, mit ezen ügy kapcsán szerezhetek), s kezdeti idegenkedésem és kifogásaim ellenére belementem a dologba.
-Kivételesen, e rendkívüli szükséghelyzetre való tekintettel…benn töltjük az éjszakát a rendelőmben.
Ő vadul hálálkodott, majd a nyuktatóktól kábultan az egyes fogorvosi székben ágyazott meg magának, én a kettesben, s kényszerű beszélgetésbe kezdtünk.
Elmesélte életét, és szerencsétlen vakvágányházasságát,s rájöttünk, sok közös pont van az életünkben.
Példának okáért ugyanannak az utcának a két végében lakunk, s ővé a sarki szivarbolt.
Elég kellemesnek mondhatnám e rögtönzött éjszakát, melynek a hajnal vetett véget, s orvosi titoktartásom ellenére is elmonhatom, hogy makulátlanul telt az este.
Reggel aztán megvizsgáltam, s hogy is fogalmazzak?
A fogak valahogyan visszatértek eredeti helyükre, külsérelmi nyomok nélkül, s újra összeölelkeztek… Sőt! Számuk kettővel megnőtt..
-Különös! Önnek immár 34 foga van!
-Ezek párzanak, szaporodnak!- sikította, és elájult.
-Nincs mit tenni, ez valódi fogrománc…-állapítottam meg most már én is, éreztem, nekem ebbe beleszólásom nincsen.
-Doktor úr!- zokogta - Kérem, ne hagyjon magamra! Állandó szakmai felügyeletet igénylek! Megfizetem!
Egyet kellett értenem vele. Mit tehettem, fogszületés szabályozást végeztem.
Mindennapi ápolásra szorult. Volt, hogy napi 4 bébifogat kellett kigyomlálnom a szájából, jobb napokon nem volt újabb fogáldás.
Azon kívül, be kell vallanom, köztünk is egyfajta…fogrománc alakult ki. A mi fogaink is vonzódni kezdtek egymáshoz, ezt mindketten tudat alatt egyre erősebben éreztük, ahogy egymás szájára néztünk, s ezért napi szintű egészségügyi csókcsatákat vívtunk, eleinte orvosi célzattal, később már minden ok nélkül is.
Úgy találtuk, nap 3 „társas” érintkezés kielégíti fogainkat, és így idővel megszűntek a vad egymásra fonódások, egyfajta fograndi menetrendet állítottunk fel. Ez egy általam eszközölt újfajta fogszabályozás, és úgy tűnik, bevált.
Észrevétlenül összeforrt tehát az életünk, s végül asszisztensemmé, majd feleségemmé lett. Élete orvosi csoda, s ezt nem hagyhattam szó nélkül veszni hagyni!
2012.3.
