A FAUNNŐ KÖNNYEI

A faunnő könnyei mindig más színűek. Attól függ, milyen a hangulata. Ha zölden csillog, akkor jön a tavasz, vagy már itt is van. Sosem azért sír, mert szomorú, hanem mert mi, emberek vagyunk szomorúan reménytelenek, vagy épp esetlenül élünk.
A piros könny a napfelkeltét jelzi, mikor minden reményünk újra szárba szökik, és akkor Ő is hiszi, hogy valami jobb lehet. Ha csak egy óra kopott szerkezete indul újra csodálatos kattogással, már megérte sírnia.
Valamikor gyerekkorban tudtunk úgy kacagni, ami ma olyan ritka, hogy megdermedek, ha hallom néha egy-egy szájból. A faunnő ilyenkor aranyba öltözteti könnyeit, mert a mámor, mit e göndör kacaj életre kelt, az ő szivét is betölti. Ilyenkor még a madarak is a vállára gyűlnek, és arany könnycseppet szemezgetnek.
Ilyen, és még számtalan könnye van a faunnak, ezer arca leírthatatlan, de tudom, hogy létezik, mert bennem él. S ha fekete lesz egyszer a könnye? Akkor úgy érzem, ütött az utolsó órám. Néha álmodtam vele.

A képet az Uffizi Képtárban láttam meg, ismeretlen szerző műve volt.
Teljesen megbabonázott. Álltam előtte földbe gyökerezett lábbal, tudtam hogy ez a kép valahogyan nekem szól, hozzám beszél. Fotózási tilalom ellenére egész sorozatot készítettem belőle, minden vonalat meg akartam tartani magamnak. Otthon aztán lázas filmelőhívásba kezdtem kreált laboratóriumomban, és feléledtek a kópiák.
Azazhogy furcsa módon csak felvillantak, egy-egy pillanatra, s aztán elfeketedett a kép.
Kétségbeesetten kerestem az okot, de nem találtam. A képek mintha önmagukat semmisítették volna meg. Annyit azért sikerült megfigyelnem, hogy a közel száz fotó közül a faunnő, akit a kép ábrázolt, minden alkalommal más könnyel sír.
Álltam a sok üres fotokópia előtt, tehetetlen felismeréssel, csalódottságom határtalan volt.
Ágynak is estem. Bejárónőm gondoskodott rólam, lázam csak nem ment le, már az orvos is kijött és valami injekciót adott, aztán parttalan mély álomba szenderültem.
Nem tudom, mennyi idő telt el, csak azt, hogy megkötözött tagokkal ébredtem, izzadságban úszva.
-Azonnal oldozzanak el! Mi ez az egész?-kiáltottam.
Kérésemre az ápolónő sietett segítségemre, s mikor furcsa keresztkérdésekkel megbizonyosodott arról, hogy magamnál vagyok, eloldozott.
Könnyek között bevallotta, hogy már harmadnapja egy órát sem aludt, míg lázbetegen feküdtem, és összevissza beszéltem, majd egyszer csak felpattantam, amennyire erőm engedte, és eltámolyogtam lakásom rég nem használt szobájába. A zárat feltéptem, és vad kutatásba kezdtem. Ő hiába jött volna utánam, kilöktem az ajtón, és berigliztem azt.
Nem tudja, mit csináltam odabenn, de azt igen, hogy szinte egy teljes napig tartott, ő már majdnem hívta a csendőrséget, azthitte, öngyilkos lettem elhalt kedvesem szobájában,mikor végre kattant a zár, és kilépve összerogytam.
Újabb egy napig heveny öntudatlanságba merültem, de furcsa mosollyal az arcomon, emiatt rajta is valamiféle nyugalom vett erőt. Biztonságom érdekében azonban megkötözött a kertész segítségével, de szerencsére úgy tűnik, állapotom javul.
Csodálkozva hallgattam a furcsa történetet, mit kereshettem én szegény Matildám szobájában? Éppen egy éve nem jártam ott, mi vitt hát most oda? Nem emlékeztem semmire, így végére akartam járni a dolognak.
Felálltam, és ápolóm kérése ellenére- őt gyorsan hazaküldtem- a régi szoba felé vettem az irányt.
Amint beléptem, földbe gyökerezett a lábam. Az eddig gondosan ápolt szoba most leginkább egy robbantás helyszínére emlékeztetett: a földön kiszórva ruhák hevertek szerteszét.
A falakon mázolmánnyomok, szines festékek, piperék eltaposva és osszekenve hevertek a földön, és még hosszan sorolhatnám. Megtántorodtam, mert barátném festőállványán, melyet Ő használt utoljára, egy letakart valami állt, kép lehetett. Lassan lehúztam a leplet, s örömöm és csodálkozásom nem ismert határt: A kép a faunnőt ábrázolta, szinte megszólalásig hasonlított az eredetire, mely agyamba égett! Csak úgy sugárzott a kép.
Ezt én festettem volna? Vagy egy felsőbb hatalom? Netán halott barátném fogta az ecsetet?
Mái napig nem derült ki.
Soha azelőtt és azután képet nem festettem. De ez a kép úgy sugárzott, mintha öröktől létezett volna.
Nappalim fő falára akasztottam, s így a faunnő minden látogatómat jól megfigyelhette.
Érdekes módon rossz embert nem tűrt meg a házamban, vagyis helyesbítek: Házalók, tolvajok, hittérítők pár percen belül olyan negatív kisugárzást érzékeltek lakteremben, hogy fejfájásra vagy hirtelen gyomorpanaszokra hivatkozva szinte szó nélkül távoztak.
Ellenben a madarakat és a gyerekeket vonzotta a kép, ilyesfajta hivatlan látogatóim száma napról napra emelkedett.
Hol ismeretlen környékbeli gyerekek kopogtak be, egyből a képemhez menve és tátott szájjal bámulva azt, hol a jól ismert göndör kacaj csendült föl, s szinte azon nyomban arany könnycseppek csillantak fel a képen. Ezt követően szinte mindig koppanások zaja hallatszott, s - a később már szándékosan nyitva hagyott ablakon át - furcsa madarak reppentek be a lakásba, a félelem vagy véletlenszerűség minden látható jele nélkül, s a képre telepedtek. Eleinte megriadva hessegettem el őket, később azonban észrevettem, hogy a faunnő ilyenkor szomorú. Biztos szülőhelye hangulatát idézték a madarak, vagy csak magányos, gondoltam, így végül engedtem, hogy e hívatlan jószágok ellepjék a képet, és énekelve beszéljenek hozzá. Ilyenkor úgy éreztem, mintha egy esőerdő kellős közepén ülnék, s éveztem a tavaszi csicsergést.

Hát ez a történetem, így talált rám ez a kép, s lett az enyém, és én az övé.
Számos csoda és jótétemény fűzhető a faunnő könnyeihez ( például a szomszédasszony súlyos beteg gyermeke egy napon a képhez kéreckedett tolószékével, s egyszercsak hirtelen felállt, hogy megérinthesse azt, máskor meg az városban végigseprő földrengéshullám került ki csupán engem, hírnevemet kissé meg is csorbítva különböző találgatásokkal) .
Bizonyítani e tényeket sohasem tudtam, s nem is akarom.
S hogy mért írtam le mégis mindezt? Mert úgy érzem, időm hamarosan lejár, s e csodás történetet meg akartam osztani a világgal. Onnan tudom hogy lassan üt az utolsó órám, hogy a faunnő mostanában szomorú, ha rámnéz, és e baljós hangulat számomra ezt jelenti: A búcsút.
Ma reggel óta pedig feketén könnyezik.
Ha én örökre lehunyom a szemem, ez a kép akkor is élni fog, s okozzon örömet másoknak is. Ez az én örökségem a világnak. Mindössze annyit kérek, vigyék az Országos Madártani Intézetbe, és engedjék élni és érvényesülni a képet (Meggyőződésem, hogy számtalan új madárfajtát fognak megismerni).
Ez az utolsó kívánságom. További vagyonomat osszák szét az utca gyerekei között.

Gróf Vaszilijev Theodor