HOTEL RETROGRÁD
Busszal mentem, retrósan, a csuklóssal.
Mi más módon adnám meg a hangulatot, ha nem így, hiszen utam a Hotel Retrográdba vezetett. Megboldogult nagynéném hagyta rám ezt a nyaralókupont, személyiségfejlesztésem céljából, ahol egyes századvégi bejegyzések szerint állítólag csak egyszer száll meg az ember, és akkor is oknyomozó célzattal.
Kezdeném tehát füstös utazásomat papírra vetni, elgémberedett ujjal, a helyszínen. Hamuba sült pogácsát majszolok, és írok.
Éjjel érkeztem, holt fáradtan, s egyből az alvással kezdtem egyszemélyes nyaralásomat. Fülledt szobám nyirkos, akár egy sötét verem. Párna nincs, minek az, aludni így is lehet. – Ha valaki igazán fáradt, elalszik még a tű fokán is! – vetette oda a ténsasszony – Ha meg nem, akkor meg mit bohóckodik? – s ezzel rövidre zárta a témát.
Reggel megújult erővel keltem, és leballagtam a resztorantba. Azaz inkább restinek, vagy talponállónak titulálhatnám a helyiséget, ahol étkeztem. Kezdeném a svédasztallal. Két kiflicsücsök és egy fáradt kagyló nézett vissza rám reggeli gyanánt. Mikor hangot adtam nívóbéli aggályaimnak, a válasz a következő volt: – Mit akar? Wellness étrend skótasztallal? A Hotel Retrográd vendégeként vajmi kevés a beleszólása, akárcsak étke! Interkontinentális reggeli! – és hozzám vágta a feketét. Szerencsére jéghideg volt, mint zsibbadt végtagjaim, melyek tejfehérre fagytak a lópokrócon, amely a „lovagkori” szobában hálóhelyemül szolgált. Ezt sem mertem nehezményezni, mert a korcsmárosné jelezte, hogy férjura esetleg ezt személyes sértésnek veszi, és kihív egy tőrpárbajra, melynek kimenetele eleve elrendelt. Így hát ettem csendesen, ropogott fogam alatt a sercli, s közben angyalok éljenzését hallottam, hogy nem tört fogam belé minden harapásba, legföljebb a tömés ugrott meg kissé, egyfajta násztáncot járt a kopár kiflivégeken.
Megmacskásodott lábbal hagytam el a helyszínt, taxit keresvén, mire egy vén gebét vezettek elém, mondván, „üljem meg szőrén, olyan anyámasszonyosan”. Elhajtottam a lovászlegényt, kackiás bajuszát megpödörve, s tovább baktattam gyalog.
Ebéd táján a tarpuszta közepén hazaszólított ásító gyomrom, s visszatévedtem e kuplerájba. Kezdődő tüdőgyanúval kerültem ágyba, ahová úgymond betessékeltek, előtte gondosan – és annál váratlanabbul – lefürdetve, amolyan „extra wellness szolgáltatás” gyanánt szigorúan egy dézsa jéghideg szikvízzel.
Másnap már – érthető módon – honvágyam támadt ódon kis garzonom után, más színben lobogtak kopott polcaim, s puha vánkosom. Lemenvén, a korcsmároshölgy elém vágott két galambot. – Pucolja meg! Ha ebédre elkészül, ünnepi lakoma lesz! – azzal tovamasírozott.
S most itt ülök a csonkoló késsel a kezemben, két galambot zsigerelek, öklendezve, eltökélten. „A Hotel Retrográd várja Önt télen-nyáron” - olvastam az ajtó fölötti táblán, s fejem leszegtem. – Tán büdös a munka? – förmedt rám a komornyik, sárga tejfogait vicsorgatva.
Egyszer még az orvosi szobában is kikötöttem, azazhogy kikötöttek, egészségügyi köpölyözés céljából. Bágyadtan ébredtem, gyomromban sajgással a bónusz injekciókúra emlékétől. Délután aztán már szótlanul fejtem a macskát, és dolgos kezem alatt égett a munka.
Eljött hát az utolsó nap, november 32-ét írtunk, soha nem felejtem el. Egyfajta búcsúceremóniát szerveztek tiszteletünkre, mind a három szállóvendégnek. Rajtam kívül az öreg Polos bácsi szállt meg, aki unokáitól kapott egy útra szóló jegyet, és egy láthatóan sanyarú sorsú ex-kalauz, aki épp válóperét intézte innen. Tangóharmonika szólt és cigányzenekar, de mulatni nem volt kedvem. Tojásleves volt rémessel. Később táncra perdült a személyzet is, villogtatták húsukat, vad csókcsatákba kezdtek, s nagy kegyesen az ölembe lökték Fogatlan Rozit, a sánta mosogatólányt, bugyogóval fölfelé. Ez volt az a pont, ahol kivert a hidegveríték, fölpattantam, mint csalánból a vakondok, és kifelé vettem az irányt. – Benne van az árban! – harsogták kaján kárörömmel, édeskés cinkossággal. Alig bírtam a kapuban lerázni, odaadtam neki az utolsó kétfilléresemet. „Vegyen belőle mankót” – gondoltam.
Hát ezzel a hátborzongató ünnepséggel ért véget ott tartózkodásom, és kis híján életem, de csak eljött a búcsú órája is. – Aztán ne halljunk magáról! – rántott kedvesen a karomon a fogadós, majd rám csapta az ajtót.
Itt ért véget sanyargató nyaralásom története, azazhogy ért volna, ha bódultan vánszorogva nem botlottam volna el épp egy juhkoponyában, s csak ez mentett meg – no, meg a jószerencse – egy fejem mellett hajszálnyira elsurranó nyílvesszőtől. Hátranéztem, s a Honfoglaló magyarok nyilai valóban kis híján belém torkolltak. – Nyereg alatt puhítalak meg, te zsivány! – hangzott a búcsúceremónia zárszava.
Azt sem tudom, hogy jutottam haza, egyfajta delírium trémenszben, s remegve öleltem magamhoz kis lakásom áporodott zugait. Nyögve, de boldogan rogytam le lúdbőr pamlagomra, ám kezem alatt már ott várt a következő meghívókártya, nagynéném ráadásajándéka. Rettenve láttam meg a szalagcímet, s azzal elsötétült a világ.
A bejárónő talált rám, hideg verítékben úszva, holtan. Görcsbe szorított kezemből egy papírost húzott ki, rajta ez állt: Hotel Reinkarnáció.
2011.